hétfő, szeptember 26, 2016

Horthy Miklósné: Napló 1944-45


Nehéz manapság a Horthy család bármely tagjáról írni. A szimpatikusnak, szimpatizálónak tűnő értelmezések leírója azonnal a fejére vonja ódiumát az olyan jelzőknek, mint "jobboldali" vagy még rosszabb esetben "náci", valamint, és természetesen pedig a jelen rezsim talpnyalója. Az antipatikus vélemények megfogalmazói pedig nyilvánvalóan baloldaliak, esetleg "komcsik" vagy (horribile dictu!), liberálisok lennének. Nem is tudom, mely szavakba sűrűsödött ezek közül több gyűlölet, ebben a módszeresen és kellő alapossággal, lelkileg és erkölcsileg a sárba tiport, egymásnak uszított emberekkel teli országban. A cél szentesíti az eszközt, pláne, ha az a cél ilyen édes ... De nem erről akarok írni, hanem előre akarom bocsátani, anélkül, hogy exkuzálnám magam (miközben óhatatlanul is azt teszem): szerezzük vissza a gondolati szabadságunkat! Lehessen végre, újra, árnyaltan látni mindent, mert csak úgy lehet. Sőt. Úgy kell. 

A kedvencem a napló műfaja. Van benne valami az értelmiségi bulvárból, kevésbé kínos ugyanis egy szép kötésben megjelent naplót élvezettel forgatni, asztalon felejteni, mint bármelyik színes-szagos-ostoba pletykalapot. A bennfentesség illúziójával ajándékozza meg az olvasót, olybá tűnik, mintha első kézből jutnánk információhoz, s természetesen csak mi, más olvasók nem.

Ez a napló nem hosszú, mindössze egy évet ölel fel: 1944-45 eseményeiről szól. Talán azonban hiba eseményeket említenem. Horthy Miklósné akkor kezdett bele az írásba, amikor már német fogságban voltak, távol a hazájuktól, és még távolabb a főméltóságú asszony által megszokott korábbi élettől. Nem volt többé övék a Vár, sőt, senkié sem volt, hovatovább porig égett. Nem volt többé esélyük megtudni a világ dolgait, vagy a legfontosabbat: egyetlen fiúk hollétét. 

A négy gyermekes anyának három gyerekét el kellett temetnie, hogy a háború végnapjaiban teljes bizonytalanságban tartsák, egyetlen életben maradt fia, Miklós hogylétével és hollétével kapcsolatosan. A teljesen talajt vesztett asszonynak végig kellet élnie a fogság tétlen és eseménytelen mindennapjait, a szüntelen aggódást távol lévő fia, és persze rokonsága, barátai iránt, meg kell élnie, hogy mindent elvett tőle a történelem, mégpedig az után, hogy mindent megadott neki. Egyetlen vigasza menye, Ilona ("Ily"), és unokája, a kis István voltak. A naplóírásba menekült, hogy a teljesen felfordult világ kellős közepén, a légiriadók árnyékában, egy percre sem feledve még fogságban is kivételezett helyzetüket, ne írjon le semmit a külső történésekből. Kívül áll ez a napló a történelmen, az időn, és másról sem szól, mint egy idős asszony szüntelen aggodalmairól, a napirendről, az időjárásról, az étkezésről és az egészségükről. Talán félt is őszintén leírni mindent, amit hallottak, megtudtak, megbeszéltek,  mert nem tudhatta, hogy mit fordítanak ellenük. Még így, naplóírás közben is végtelenül fegyelmezett maradt, így is védve a szeretteit. Sőt, egyes utalásai ebbéli tudatosságát egészen bizonyossá teszik. 

Legfőképpen a férjét, akit szintén elszakítottak tőle. Kihallgatásra szállították, hogy csak hónapokkal később lehessenek együtt újra. Egészen lenyűgöző ennek az asszonynak a férje iránti szeretete, ragaszkodása, sorsa felett érzett aggodalma. Mintha a teljes őrület közepén, ennyi fájdalom után a férje személye tartotta volna vissza teljes összeomlástól. Kiváló korkép ez egyben a korabeli asszonyok gondolkodásmódjáról, férfiak alá rendelt életéről, visszahúzódásáról.

A  háború végéhez közeledve, német fogság után, francia, majd egyre lazuló amerikai őrizet alatt már megenged magának szűkszavú kitekintést a világra. Gyászolja Rooseveltet ("a magyarok és Miklós nagy barátja"), és Mussolinit (hazájáért eltökélten dolgozó, de rossz példát követő embernek tartja), a szövetségeseket nem, ám a németeket sokkal inkább ellenségnek látja. 

Értékes kordokumentum, érdekes pillanatkép egy máig is vitatott család életéből. 

"Nagyon csúnya ez a világ, és a  Jövő kilátásai sem jobbak München borzasztóan néz ki (...) ép házat nem láttam (...). Ez a látvány szemléltetően tárta az ember elé az egész világ helyzetét, mert így fekszik romokban minden. Az egyéni biztonság, a családi élet, az erkölcsök. Minden, ami szép az életben, minden,  amiért szép és érdemes élni. El sem tudom képzelni, hogy lehet ebből feltámadás."

vasárnap, szeptember 25, 2016

Baráth Katalin: Arkangyal éjjel



Nagyon boldog vagyok, hogy 2016-ban olvashatok magyar szerzőktől, mert valami fantasztikus történik a magyar irodalomban. Az igényes szórakoztatás egyre szélesebb körben terjed, és nagyon lassan, de elfelejtjük azt is, hogy az a kultúra, ami unalmas. A kiváló szépirodalmunk mellé sorban zárkóznak fel a jobbnál jobb szerzők, változatos műfajokban, akik képesek arra, ami az egyik legnehezebb dolog: nem súlytalanul szórakoztatni. Kikapcsolódást nyújtani úgy, hogy amögött tartalom legyen,  kérdéseket vessen fel és olyan pontos társadalom- és korképet mutasson, mint például az Arkangyal éjjel. 

Juszt sem fogom leírni, hogy a szerző eddig milyen könyveket írt (nézz utána). Azt viszont annál inkább, hogy egyértelműen folytatnia kell ezt a vonalat. Egyszerűen jobban áll neki, pedig a korábbiakat is kedveltem. Ezt a műfajt, ezt a stílust, ezt az önfeledten odavágó, cinikus, pikírt, olykor szarkasztikus stílust egyszerűen rászabták, mint egy kesztyűt. Mérték után. Kellett ez a csaj -és a főhőse is- a magyar irodalomnak. Kellett végre egy belemenős, vagány nő, aki elsősorban ember, és másodsorban nőnemű. Aki mindazzal és mindannak ellenére is odamond és odacsap, ha kell. Mert valakinek oda kell végre csapnia. Valakinek vissza kell adni ebben az országban az asszonyverő mocskoknak azt, amit ők is adtak a feleségeiknek, barátnőiknek: mindazt, ami jár nekik. Egy országban, ahol a bájos, családon belüli erőszak névvel illetett bűncselekmény nem közvádas, azaz, ha a félig agyonvert feleséget megzsarolják azzal, hogy a gyerek is kap, rögtön az ajtófélfa volt, meg a vak komondor. Egy országban, ahol mi unokákat szülni vagyunk jók, és nem dicséretes a sok női aranyérem, hanem szégyen a férfiakra nézve és szedjék össze magukat, kell egy csaj, ha csak egy regényhős is, aki fizet. Mindenért. Minden szexista pillantásért, beszólásért, lenéző magyarázatért, minden alacsonyabb fizetésért, minden politikushaver által eltussolt nemi erőszakért, minden mummy track munkakörért, nők korai nyugdíjáért, a valódi esélyegyenlőség teljes hiányáért, a lepisszegésért, a lenézésért, a hajnalkateeztnemtudhatod-ért, a pofonokért, a nőalázásért és a nemi erőszakokért. Minden módszeres, verbális, anyagi, testi és lelki terrorért. 

Mindeközben persze megalkotott egy zseniális főhőst (v.ö. Frank Schatzing Breaking news című könyvének női rendőre), aki hús-vér, 2016-os, mai, magyar, életszagú karakter. Egy igazi, a legkevésbé sem klisészerű nő, akinek a megalkotásához Dávid Veron karaktere volt a tanulószoba (na, tessék, csak leírtam ...). Az író ért a mellékszereplők nyelvén is, különösen, ha nőkről van szó, a pasik picit -és szigorúan néha- egydimenziósabbnak tűnnek, bár korántsem mind. 

Ebből a könyvből kötelező egy ciklust írni. Tovább kell vinni ezt a szálat, ezt a stílust,  ezt a főhőst, és a másik, elengedhetetlen fazont: Tizedest. Meg a többieket. (Én kérek elnézést.)

Baráth Kata: gratulálok! Végre, valaki megírta. Vége, valakiben van ennyi düh, ennyi erő és ennyi intelligencia ahhoz, hogy erről a témáról így írjon, még véletlenül sem magára vonva annak ódiumát, hogy olcsó a csajok visszavágnak-szaga legyen a dolognak. Ez egy valódi, ízig-vérig izgalmas, és a szó legjobb értelmében szórakoztató krimi lett. Humorral. Nem csak nőknek. Sőt! Nagyon várom a folytatást! 

Első mondat:
"Még mindig meglepte, hogy ilyen kevés idő alatt, ilyen kevés erővel ekkora hatást lehet kifejteni."

szerda, szeptember 21, 2016

Clara Bensen: Poggyász nélkül



Elég hosszan hezitáltam, mielőtt erről a könyvről írni kezdtem. Tettem ezt azért, mert merőben mást kaptam, mint amire számítottam, és most ez a bizonyos más egy csöppent sem volt kellemes meglepetés.

A kötet ugyanis kalandot ígér, felfedezést, megismerést és mindent, amit akkor kapunk, ha kilépünk a komfortzónánkból. Nos, a könyv írója valóban kilépett a komfortzónájából, de ez korántsem volt a saját elhatározása, vagy bármi olyasmi, ami a saját ötlete lett volna. De kezdjük az elején. 

Clara, a huszonéves lány, és Jeff, a hiperaktív, nyughatatlan tanár, akinek vágya egy kukában élni egy évig, egy társkereső portálon ismerkedtek meg. Néhány hete járnak, amikor felvetődik egy közös utazás gondolata. Az utazás alatt egy három hétig tartó, nyolc országot érintő ámokfutást kell értsünk, meghatározott szabályokkal kibélelve. Azaz nincsenek tervek, nincs poggyász, ruha is csak annyi, amit magukon viselnek induláskor, nincs szállásfoglalás és semmi, amire akár a kötöttség árnyéka is vetülhet. Sőt, ők tulajdonképpen nem is járnak, csak úgy " elvannak" egymással. Ez akár még kalandos is lehetne, és izgalmas könyvet is eredményezne. Ha nem lenne mindez átverés ...

Az utazás ugyanis csak alibi, ürügy, díszlet ahhoz, hogy Clara magáról beszélhessen, és összehozzon egy jó kis amerikai típusú önvallomást az ő nagy lelki bajairól, és pszichés zavarairól. Mindezek akkor szakadtak rá, amikor véget vetvén az otthon oktatott gyermekkorának, be kellett volna tagozódnia a társadalomba. Pontosabban, főiskola után ráébred, hogy a világ rideg és törékeny, így egy-két évig szorongásos depresszióval küzd ezen élmény hatására. Félreértés ne essék, a depresszió alattomos betegség, amit soha nem szeretne e sorok írója megtapasztalni, de tagadhatatlan, hogy az amerikai hangulatú, khm ... túlérzékenységet sem. 

A könyv sokkal inkább szól arról, hogy mit érzett, amikor éppen magába roskadva ült otthon hónapokon át, mint a helyekről, ahol járt. Sokkal inkább szól arról, hogy jajj, minek is nevezze liezonját Jeffel, semmint  a helyekről, ahol jártak. Sőt, több szó esik arról, hogy Jeff nem szeret mosakodni, vagy olykor a fehérneműjüket is sima csapvízben öblítik csak el, miközben couchsurfingelnek egy idegen kanapéján csövezve, semmint az utazásról. Ez a könyv nem más, mint egy átlagos lány önboncolgatása, akit a talán pasija végigrángat lóhalálában pár országon. Unalomba fulladt az egész, koncepciótlan írásmű. 

Persze, néhol megemlít szép dolgokat, sőt, Magyarországon is jártak ez alatt az ámokfutás alatt, amit szabadságnak meg etikus utazásnak is hívnak, de útikönyvnek vagy kalandleírásnak harmatgyenge az egész. Az egyes városokról néha úgy ír, hogy élek a gyanúperrel: kopipésztelte az egészet a Wikipédiából, vagy egy felületes útikönyvből. Valószínűleg ez így is történt. 

Az átlagos lány élete, gondolatai, és érzései pont annyira érdekesek, mint bárkié, íráskészsége az iskolai fogalmazások íróival vetekszik, így nem értem: ezt könyvként megjelentetni mire volt jó? Ha van is rá közönségigény, az semmiképpen nem az enyém. 

Első mondat:
"-Szóval tényleg ismered ezt a pasit, akivel felszállni készülsz?"

csütörtök, szeptember 15, 2016

László Ágnes: Értékteremtők 2016



Hogy kik azok a bizonyos értékteremtők? Nos, ők különleges emberek. Ha másban nem, pályájukban feltétlenül. Hivatásukkal és életútjukkal mindahányan letettek valami olyat az asztalra, amiért elismerést érdemelnek. Az elismerést pedig megkapják, formális és informális keretek között is. Ez utóbbi módon mindannyiunktól (reméljük). Formálisan pedig a XXI. Század Társaságtól, 2001 óta kapnak díjat, ami nem más, mint a  Hazám-díj. Minden évben kitüntetnek ezzel hét kiemelkedő személyiséget, hetet a szellemi élet kiválósai közül. A kitüntetettekkel pedig interjúkötet készül, a Kossuth Kiadó gondozásában. 

Fontosnak tartom a könyvsorozat aktuális kötetéről évről-évre megemlékezni itt, a blogban, mert szükségünk van rá. Nekünk, embereknek, ha úgy tetszik, a magyaroknak, az országnak: ebben az értékválsággal küszködő, és reményvesztett világunkban nagy szükség van a fényre. Kellenek személyiségek, akik lámpásként világítanak a sötétben, akik kapaszkodóul, viszonyítási pontként szolgálnak, akik életükkel példázzák a reményt. Azt, hogy van értelme művésznek, tudósnak, gondolkodó embernek lenni a huszonegyedik században, van értelme a súlytalan semmik és senkik világában fajsúlyosan élni, jelentős tartalmat alkotni, elveket, elképzeléseket, szépséget, tudást közvetíteni. 

Ezekről az emberekről pedig, nem elég csak felületesen tudnunk. Szükséges, hogy ismerjük a gondolataikat, bepillantsunk a jellemükbe, a vezérelveiket,a tehetségüket, a sikerük titkát kutassuk. A sikernek persze nem titka van, sokkal inkább ára, ők pedig mind megfizették azt. Szorgalmukkal, idejükkel, emberi kapcsolataikkal, anyagilag, és még ezerféle módon tettek azért, hogy azzá váljanak, akivé végül lettek. Értékteremtővé. Jó őket megismerni, ellesni a titkot, a tehetség működését, a szorgalmat vezérlő erőt.

Az idei kötet különösen kedves a számomra, ki tudja, miért. Talán a díjazottak névsora miatt, talán az elkészült interjúk hangütése miatt szeretem picit jobban a korábbiaknál. Egészen különleges hangulatokat csíphet el ugyanis  a vájt fülű olvasó (figyelem, totális képzavar!). Azt talán nem kell leírnom, hogy László Ágnes a szakma mestere. A kérdésfeltevés számára az a terep, ahol otthonosan mozog, biztos kézzel irányítva az riportalanyt a kibontakozás, a feloldódás felé. Képes olyan zárt egyéniségeket is előhívni a csigaházukból, akik talán nem is hitték volna maguk sem, hogy képesek neki megnyílni a beszélgetés során (vagy megnyílni egyáltalán). A Maurer Dóra képzőművésszel vagy a Keres Emillel folytatott beszélgetések éppen ezért kaptak különös ízt: érezni a zárt művészegyéniségek kezdetben erős távolságtartását, majd egyre enyhülő ellenállását. 

Ezt persze meg lehet tanulni, és mégsem. Meg lehet tanulni azt, hogy ilyen tisztelettel közeledjünk a beszélgetőpartnerünkhöz, meg lehet tanulni azt, hogy figyelemmel hallgassunk, vagy akár azt is, hogy ennyire alaposan készüljünk fel az alanyból. Egy dolgot nem lehet tanulni: az értő figyelmet. Azt az empátiát, ami soha nem teszi tolakodóvá a kérdést, ami azonnal segít hátralépni, ha kell, vagy tovább feszegetni a még kinyitható ajtókat. Tartással, méltósággal, finoman. Éppen ezért -és nem én leszek az első, aki leírja- hiszem, hogy maga a kérdező, László Ágnes is értékteremtő. Minden beszélgetésben egyenrangú partnere a megszólaltatandó kiválóságoknak, s mind ezzel, mind szakmaiságával egészen kivételeset alkot.

Feleim, olvassátok és szeressétek! A ritka kincsek egyike. 

hétfő, szeptember 12, 2016

Robert K. Wittman-David Kinney: Az ördög naplója



Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy ez egy nagyon amerikai könyv. Sztárnyomozó, FBI, nürnbergi perek, titkos, soha nem látott náci dokumentumok, Nagy Amerikai Műkincsmentés, nácivadászok és egy ügyész, aki nemcsak személyes ügyének tekinti a háborús bűnösök elítélését egy új típusú perben, de  a perek során kezelt dokumentumokat is sajátjaként kezeli. 

Igen, ilyen megtörténhetett. Robert Kempner, a nürnbergi perekben közreműködő egyik elhivatott és bosszúszomjas ügyész úgy döntött, hogy az a rengeteg történelmi dokumentum pont jó lesz neki, otthonra, későbbi felhasználásra. Talán memoárt akart írni belőlük, ki tudja? Mindenesetre kiváló érzékkel használta ki azokat a második világháború utáni zavaros időket, és több tonna iratot szállíttatott át, nemcsak az irodájába, hanem az otthonába, ahol haláláig, sőt, azon is túl pihentek elfeledetten. 

Ez csak egy, abból a számos érdekes tényadatból, amikkel ez a könyv szolgál. Korántsem az antiszemitizmus, a zsidókérdés vagy a holokauszt miatt érdemes elolvasni, sőt. Arról már minden szempontból, mindent leírtak, ezer helyen. Az csak egy adalék a megértéshez. Ennek a könyvnek a kuriozitása nem ebben, hanem  két másik dologban rejlik: egyfelől magában a nyomozásban, másfelől pedig Albert Rosenberg személyének és naplójának a megismerésében. 

Hogy ki volt Rosenberg? Nos, éppen ezért kell elolvasni a kötetet: az ő szerepe és személye nem volt széles körben boncolva sohasem. A náci párt ideológiai vezére, sőt, Hitler ideológusa volt, aki a kezdetektől a legbelső körhöz tartozott, fontos pozíciókat töltve be a Harmadik Birodalomban és a pártban. A második legfontosabb náci könyv szerzője volt. Az ő, az "A 20. század mítosza" című könyve ágyazott meg sok, mára már mindenki által ismert elméletnek, és a több, mint ötvenmillió ember halálához vezető második világégésnek. A teoretikusként pozicionált Rosenberg ugyan nem volt egy lángelme, de jókor volt jó helyen ahhoz, hogy külföldiként az antiszemita német nacionalizmus egyik szítója, és írásba foglalója legyen. Külföldi mivolta éppen annyira nem keltett zavart a rendszerben, mint az alacsony, legkevésbé sem atléta termetű, nem szőke és kék szemű, rossz fizikumú osztrák Hitler, mint a német árja állam legelső férfija. Vannak helyzetek az életben, amikor nincsen más, csak a hit ... 

De vissza a főhőshöz! Milliós eladást megélt könyve kiadása után irányított német oktatáspolitikát, majd kisebb kudarcokkal tarkítva a külügyekbe is beleártotta magát. Jelentős szerepe volt a megszállt területekről elkobzott, elrabolt műkincsek szállításának irányításában, majd 1941 után, mint a megszállt keleti területek vezetője, módszeres népirtások irányítója és helybenhagyója volt. A háború végén fel is akasztották.

Persze, a csúfos kudarcról még mit sem sejtett, amikor elkezdte írni azt a naplót, ami sokkal később került elő, és amiről a könyv tulajdonképpen szól. 1934-től örökít meg mindent, amit fontosnak tart, a legbelsőbb kör szemszögéből, nem ritkán szó szerinti beszélgetésekkel tarkítva, melyet többek között Hitlerrel folytatott.  

Igazából nagy kár, hogy ez egy tipikusan amerikai könyv. Ha nem az lenne, maga a napló jelent volna meg, esetleg lábjegyzetekkel, magyarázatokkal ellátva: az igazi unikum lett volna. Így az olvasó csak részletet kap belőle, sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a szerzők a szereplők bemutatására, a világháborús történések ismételt leírására, valamint Rosenberg jellemrajzára. Ez a koncepció is lehet érdekes, bár sokkal kevésbé, mint a napló lett volna, a maga pőre valójában. A nürnbergi periratokból idézett részek, melyek a kihallgatásából idéznek, kifejezetten érdekesek. Bár azzal is az a bajom,  mint magával a kötettel és sok, ebbe az áramlatba illeszkedő kiadvánnyal: szinte egydimenziós alakokként festi fel a náci vezetést, akik mintha semmi mást nem tettek volna a holokauszt levezénylésén kívül, vagy csak alig. Ez a szemlélet nem kedvez sem a tényszerűségnek, sem a történelem valódi megismerésének. A számtalan, összetett háborús, ideológiai, politikai, katonai cselekedet, államszervezés és a komplex borzalmak közül fölösleges súlyozni ilyen vagy olyan megfontolásból, sőt, véleményem szerint kontraproduktív és árt a történelmi látásmódnak.

Az ördög naplójával tulajdonképpen csak ennyi a bajom, ha bajnak nevezhető ez egyáltalán. Inkább ízlés dolga, hogy kit mi untat, és mi bilincsel le igazán, arról pedig nem vitatkozunk. Még akkor sem, ha éppen emiatt, Booklányt néhol bizony untatta.

Viszont ez a cím, ezt eléggé akarnám feledni ...

Első mondat:
"A palota  a hegy tetején, gyönyörűen gördülő bajor mezők felett emelkedett." 

szerda, szeptember 07, 2016

Jessica Knoll: Szerencse lánya



Van abban valami pikantéria, ha a Cosmopolitan szőke, karcsú, tökéletes mosolyú munkatársa regényt ír arról, hogy miért lesz valaki egy vezető női magazin szőke, karcsú és tökéletes mosolyú munkatársa. Jessica Knoll tudott újat mutatni e tárgyban, úgy, hogy közben az egyre elhatalmasodó iskolai erőszak témája, és a középiskolai lövöldözések is terítékre kerülnek. Izgalmas? Az. Kegyetlen? Naná!

Mesét mond az egyszeri lányról, aki semmi mást nem akart, csak tizennégy évesen beilleszkedni a felső-középosztálybeliek iskolájába. Annyira akarta ezt, hogy bármire hajlandó volt. Mint mi mindannyian, mint a tizenévesek mind. Még akkor is akarta, amikor a menő srácok, egy elfajzott, alkoholos éjszaka során, megerőszakolták (nem, nem véletlen a többes szám). Ez után sem akart botrányt, mert pontosan tudta, hogy az iskolai pályafutása végét jelentette volna, és ezzel elveszítette volna az egyetlen esélyt a kitörésre. 

Kitörni vágyott. Ki a típusházak világából, a lízingelt autók, erős sminkek, műkörmök és olcsó bútorok világából, a tömegízléstelenségből. El onnan, ahol a középszerű emberek élnek, teljességgel középszerű életet. El onnan, ahol egy anya a lányát is felelőssé teszi azért, mert megerőszakolták, hiszen minek ivott annyit, nem igaz? Ki a szürkeségből, el az átlagtól! Ezért mindenre hajlandó volt, akár hallgatni is. vasakarattal, összeszorított foggal járni tovább az iskolát, ami a belépő lesz a majdani menő életébe. 

Aztán eljön a nap, amikor az iskola pokolból horrorrá változik. Amikor azt hitte, hogy nem lehet rosszabb, akkor érte utol az elképzelhetetlen ... Mindez pedig örökre megváltoztatta az életét, és a személyiségét is. Ani  fontos emberré vált, akinek százötven dollárért igazítják a haját, akinek menő állása van Manhattanben, és egy vőlegénye, aki örökölt és nem vásárolt gyűrűvel kéri meg a kezét. Megnyílt a kapu, ami a Kiválasztott Kevesek világába vezet, már csak be kell lépni rajta. 

Ám ahogy mondani szokás, a sikernek ára van és nem titka.  Megéri-e mindez abban az esetben, ha egy életen át szerepet kell játszania? Megéri-e a titkokkal terhes, tökéletes élet? Kell-e egy olyan vőlegény, akit éppen olyan egyszerű manipulálni, mint a külvilágot? Valamint: akarhat- e egy olyan klub tagja lenni, amelyik felvenné? 

Az a legjobb az egészben, hogy nem ezek a kérdések teszik igazán érdekessé a könyvet, hanem a többdimenziós főhős. Ani, aki a nevétől, mint mementótól is szabadulni vágyik, olyan egyszerűen irányítja a környezetét, hogy öröm nézni. Pontosan tudja, hogy mikor mit kell tennie vagy mondania a kívánt hatás eléréséhez. Ő az áldozat, ám a manipulátor is egyben. Életszagú karakterré sikerült, és éppen ezért félő, hogy a készülő film éppen ezt, a belső monológokban megjelenő pszichopátiás jellemvonást fogják kiradírozni belőle elsőként. Kár lenne érte, ez a sava-borsa a jellemének. Olvasó, te pedig ... tedd fel magadnak a kérdést: érted ezt a lányt? Megérted őt

Több, mint összeszedett, okos, kíméletlen történet, az átlagosnál éppen csak egy picit jobb stílusban megírva, az átlagosnál éppen csak egy picit rosszabb fordítói munkával. Mindezzel együtt kihagyni vétek. A filmet úgyis megnézed majd. Addig olvass.

Első mondat:
"Megvizsgáltam a kezemben tartott kést."

kedd, augusztus 30, 2016

Andrew Nicoll: Miss Jean Milne titokzatos élete és különös halála



... avagy miért szeretem Andrew Nicollt? Nem pusztán azért, mert általa elismerten is én vagyok a legnagyobb magyar rajongója (köszönöm, Andrew), bár bevallom férfiasan: jól eső titulus, ha ez az egyáltalán. Talán azért áll közel a szívemhez, mert játékos fantáziája van, nem áll tőle messze sem a humor, sem a szürrealitás, sem pedig a történelem.

Már második könyvét helyezi a századelő Európájába, pontosabban az első világháború idejére. Teszi ezt úgy, hogy egy percet sem tartózkodunk a fronton, de nem nélkülözhetjük a vért és a könnyeket és a halált. Adott egy, a valóságban is megtörtént, titokzatos haláleset, ami köré egy korhű tempójú regényt kerített a szerző. Miss Jean Milne mindig is furcsa asszony volt. Nem úgy élt, ahogy azt egy, az ő korában lévő hölgytől elvárták volna: "mindig is ... khm ... fiatalosan öltözött ... mint egy csitri", aki egyedül élt Elmgrove nevű kúriájában, Broughty Ferry nevű kis, tengerparti városkában. Olyan helyen, ahol mindenki ismer mindenkit, olyan korban, amikor az élet lassú volt és szabályokkal terhes. Kirívónak számított, hogy Miss Milne nem viselkedik tekintélyt parancsoló, tisztes matrónaként, és sokat utazik, ráadásul egyedül, majd útjairól hazatérve új (férfi)ismerőseiről fecseg. De mindez semmi ahhoz képest, amikor  a hölgyet holtan találják a saját nappalijában, félig bezúzott koponyával, megkötözött lábbal, elvágott telefonzsinór mellett.

Mit tehet a kisvárosi rendőrség? Azonnal nyomozni kezd, mégpedig a "legmodernebb nyomozati eszközök" bevetésével. DNS vizsgálat még nem létezik, az ujjlenyomatvétel sem a nyomozati rutin része. A rendőrség próbálkozik ... leginkább azzal, hogy találjon egy lehetséges forgatókönyvet és egy gyilkost, akármi történjék is. A bűneset, ami a maga korában lázban tartotta az egész országot, megoldatlan maradt mégis a mai napig, kivéve persze, ha a szerző által összerakott mozaikdarabkák a valódi képpé álltak össze.

Ami kifejezetten szerethetővé teszi a regényt, az a nyelvezete és a tempója. A dolgok folyása tökéletesen érzékelteti a korabeli élet ritmusát, a nyelvezet a korabeli szóhasználatot, sőt, tovább megyek: a korabeli gondolkodásmódot is. Ez az alig száz évvel ezelőtti világ olyan közel, és mégis olyan távol van tőlünk, hogy első pillanatban nem is hinnénk el. Minden lassú, formalitásokhoz kötött, és naívnak hat, holott korántsem volt az. Egyszerűen már nem tudunk a nagyszüleink, a dédszüleink fejével gondolkodni, pedig hasznunkra is válhatna. 

A történet egy ízig-vérig korhűen csordogáló krimi lett, amit feltétlenül kiválóan hozott a szerző. Szinte elandalítja az embert, annyira másként beszél, mint a jelenkor. Van benne egy olyan alaposság, és olyan magabiztosság, amit legtisztábban az első könyvében éreztem. Mintha a főnix feltámadt volna: és milyen jól tette!

Külön pikáns adalék, hogy lakóhelye nagy bűnügyi rejtélyét dolgozta fel és oldotta meg a maga módján. Gondolkodóba ejtett, hogy mi van, ha igaza van? Van ennek a kötődésnek egyébként valami bája, olyannyira, hogy kedvet csinált a város meglátogatásához. Valamint a további regényei várásához is.   

Komló Zoltán fordítónak pedig, szokás szerint, gratulálok. Nagyon szép, kifejezetten élvezettel olvasható, szép magyar szöveget tett le az asztalra. 

Első mondat:
"A háború első tele volt, és sejtelmünk sem volt róla, még hány tél fog eltelni, mire leszámolunk a Kaiserrel, mennyi gyász, hány halott árán."

vasárnap, augusztus 21, 2016

Lionel Shriver: Nagytestvér



Megnyugtató, hogy van egy szerző a világon, aki nem csak írni tud és érvényes mondanivalója is van, hanem el is akar mondani valamit a társadalmunkról, a világról, amiben élünk. 

Lionel Shriver mindig a legégetőbb témákhoz nyúl. Azokhoz, melyek mindenkit érintenek így van úgy: lelkileg, anyagilag, testileg, össztársadalmilag vagy makrogazdasági szinten. Írt már könyve az egyik legnagyobb taburól, az anyai szeretetről, és arról a távolságtartással kezelt kérdésről, hogy létezhet-e eredendően gonosz emberi lény. Lehetséges-e, hogy egy gyermek egyszerűen csak gonosznak születik, és tehet-e erről a szülő vagy sem? Aztán írt egy másikat arról, hogy mit meg nem teszünk a társunkért: feladjuk-e (és ha igen, akkor milyen áron) életünk célját és álmát, mindazt, amiért évtizedeken át dolgoztunk, csak azért, mert a társadalombiztosítás nem fedezi a számlát? Megtesszük-e ezt akkor is, ha lehetséges, hogy hiába minden? Most pedig, az elhízásjárvány korában előállt azzal a témával , ami a legnagyobb problémát jelenti a nyugati társadalmakban: az ételfüggőség, a túlevés, a tömeges kövérség és annak minden anyagi, érzelmi és egészségügyi hátterét fekteti boncasztalra.  

A maga sajátos módján teszi ezt is, persze. Nem kerekít egy egyszerű történetet az Egyszeri Dagadt Nyugati Állampolgárról, és az ő bújáról, bajáról. Sokkal szélesebb kontextusban kezeli a témát. Egy véletlenül sikeressé vált asszony szemüvegén át mondja el a véleményét a legundorítóbb dologról, amit a jelen társadalmi berendezkedés kitermelt: arról, hogy amíg a világ szerencsésebbik felén betegre és halálba zabálják magukat széles, és egyre növekvő tömegek, addig pár ezer kilométerrel távolabb szabályszerűen éhen halnak az emberek. Arról, hogy ez az egyszerű logisztikai probléma megoldhatatlannak és természetesnek van beállítva, és a jelen világrend a valaha volt világok legundorítóbbika. 

De nem is Shriverről volna szó, ha nem csavarna mindezen, hogy ne szóljon az éhezőkről: az túl egyszerű, túl triviális megoldás lenne. Ő a nyugati kövérségjárvány szerteágazó problémáit boncolgatja, s mutat olyan mélységeket és összefüggéseket, amire első (és második) körben sem gondolna az olvasó.  Boncolgatja a családi felelősséget, azt, hogy mennyire hathat, és mi módon az ember jellemére a szülő. Ugyanaz a szülői karakter miképpen vetheti vissza a különböző személyiségű gyerekek életét? Kérdez arról, hogy mennyiben vagyunk felelősek a felnőtt testvérünkért? Vajon érte vagyunk felelősek elsősorban vagy a házastársunkért? Mi tart egyben, ugyanakkor milyen játszma lazít fel egy házasságot? Fontos kérdéseket futtat a sorok között arról, hogy milyen hatásai vannak az extrém elhízásnak, az össztársadalmi, gazdasági kérdésektől egészen az egyén megítéléséig. De leginkább azt a kérdéskört járja körbe, hogy megmenthetünk-e valakit önmagától, ugyanakkor ki tudunk-e bújni a felelősség alól? És végső soron: egyedül vagyunk-e a világban, vagy döntéseink óhatatlanul kihatnak a családtagjainkra, környezetünkre és az ismeretlenekre?

Ez egy olyan könyv, ami több kérdést tesz föl, mint ahányra választ ígér. Egy olyan könyv, amit a szerzője csak abbahagyott, hogy az olvasó fejezzen be, azokban a napokban, ami a kötet elolvasása után következik. Egyben ez az a regénye is, amit legalább egyszer újra kell olvasni, egyfelől a brilliáns írói stílusa, másfelől a csiszolt intelligenciája, harmadrészt a csavar (mert van, persze, ebben is van, és korántsem ott, ahol gondolnánk) miatt; de legfőképpen azért, hogy választ találjunk az első oldal óta minket kísértő kérdésekre. 

Erős mondatokkal ír le kíméletlen tartalmat. Csiszoltsággal visz be tűpontos találatokat. Ragyogó elme brilliáns munkája a Nagytestvér, amit Komló Zoltán kimagasló fordítói munkája kerekít le. 

A jó könyv hatással van az olvasójára, így bizton állíthatjuk, hogy ez egy kiváló könyv lett.

Első mondat:
"Kénytelen vagyok eltöprengeni azon, hogy eddigi negyven-valahány évem valóban fontos mozzanatai közül van-e akárcsak egyetlenegynek is köze az evéshez."

kedd, július 19, 2016

Federica Bosco: A szerelem különös súlya




Nem vagyok jóban ezzel a zsánerrel. Társaságban (és persze, magamban is) csak így emlegetem: " ... és  a végén összejönnek". Körülbelül ebben áll a műfaj varázsa. Abban, hogy a minden nehézséggel és problémával megbirkózó hősök, a végén, ahogy igazi szerelmesekhez illik, minden nehézséget legyőzve, az élet viharain átgázolva, egymás karjaiban találnak megnyugvást. Arról pedig, hogy mi történik, amikor a felek elsétálnak a naplementében, nem szól a fáma. 

Nos, ezúttal minden másképpen van. Federica Bosco könyve ott kezdődik, ahol a szivárvány véget ér: hat évvel ama bizonyos naplemente után. Hősnőnk a megszokottban él szerelmével, a mindennapok lapos, csikorgó kerekei már kikezdték az érzelmeket. Azaz, csak az övét, mert Edo továbbra is feltétlen rajongással veszi körül. Persze, nem olyan erejűvel, mint az édesdrágajómamát, a hamisítatlanul nyomasztó,  olasz mammát, akitől eltávolodni szinte lehetetlennek tűnik. Így Francesca az imádott munkájába menekül: a könyvek közé. Éjjelente meg süteményt süt, hogy elterelje a figyelmet a megfeneklett életéről. Kiút ebből a helyzetből nem mutatkozik, hiszen " ... a szerelem egyszerre csak véget ér és kész. Csak úgy, egy szerda este, mindenféle előzetes értesítés nélkül. Mit teszel? Elhagyod? Valódi ok nélkül?"

Komplikálja a helyzetet két nagybeteg anya, egy kíméletlen munkahelyi környezet, egy csábító aranyifjú, egy bántalmazó expasi, és minden, ami a mai harmincas korosztálynak nehezíti az életét.
Ebben a pillanatban döbben rá az Egyszeri Olvasó, hogy ez a könyv nagyon sok mindenről szól, melyek közül csak egy szegmens a szerelem. Beszél a puttonyról, amit a családunk rakott a vállunkra, és igyekeznénk szabadulni tőle, boncolgatja a harmincas generáció útkeresését és nagyon is valódi, életszagú problémáit, magánéletben és szakmai téren egyaránt. 

Egy végtelenül okos, szórakoztató, fordulatos könyv kerekedett mindabból a -láthatólag- mélyről jövő tartalomból, amit röpke ötszáz oldalon vetett papírra Bosco. Itt jegyezném meg, hogy Bíró Júlia kiemelkedően magas színvonalú, egy pillanatra sem megbicsakló fordításában. Élvezet olvasni minden sorát, ami mindkettejüknek köszönhető, ez az író és a fordító nagy egymásra találása. Olyan friss a nyelvezet, hogy szinte ropog. 

Ez a nagy egymásra találás kemény kötést érdemelne. Valódi, élettől szagló, érzésektől néha ellágyuló, mégis kőkemény pillanatokat felvonultató regény ez. Minden mai harmincas a magáénak érezheti, hiszen teli puttonya, zűrös munkahelye, magánéleti megfeneklése mindenkinek akad. Ilyen intelligens, erős könyveket kívánnék magunknak erre a nyárra. És feltétlenül kérem mindazokat, akik egy legyintéssel siklottak át felette a könyvesboltban, "á, egy újabb szerelmes regény", azok menjenek vissza érte! A kapcsolatokról szól, az 'A szerelem különös súlya': a barátságainkról, az anyáinkról, a szerelmeinkről, az útkereséseinkről, a döntéseinkről, és mindezek súlyáról, amitől nem lehet, és nem is mindig akarunk szabadulni. 

Szívesen, Olvasó. 

Első mondat:
"Már nem szeretlek." 

hétfő, június 27, 2016

Lauren Oliver: Szobák



Mindig különösen érdekeltek azok a történetek, ahol a szereplőket egy személy, egy tárgy, vagy egy hely kapcsol össze, mintegy láthatatlan kötelékkel. Mintha a karakterek karmája dolgozna, vagy a Moirák szövögetnék a szálakat, és ezek ellen, mint az köztudott, lehet ugyan küzdeni, de fölösleges. A karma úgyis egyensúlyra törekszik, a Moirák pedig akkor vágják el egy élet fonalát, amikor a sors beteljesedik, egy szó, mint száz: az ilyen karakterek hiába is küzdenek: dolguk van egymással.

Dolga van egymással Lauren Oliver hőseinek is: az élőknek és a holtaknak is, de bontsuk ezt ki egy kicsit jobban. Adott a kapocs: Richard Walker, aki meghal, és a házában gyűlnek össze mindazok, akik érintettek így vagy úgy: exfeleségek, gyerekek, szellemek ... de mondhatnám azt is akár, hogy az alkoholisták, a monomániások, a szuicid hajlamúak, a nimfomániások, az ezer féle módon meggyötört és végérvényesen tönkretett lelkek és testek. 

A ház nem csak az örökség várományosait gyűjti magába, hanem a túlvilág lakói közül azokat, akik (hasonlóan tönkretett és tönkrement élettel a hátuk mögött) ott ragadtak a falak között. Itt álljunk is meg egy pillanatra. A szellemek nem jó fejek, de nem is különösebben ijesztőek vagy viccesek, sokkal inkább emberiek. Pontosabban, ugyanolyanok, mint ha még élnének, hordozzák a múltjuk terheit, megtörtek és megtörettek, ám annyit már biztosan tudnak, hogy a végén mindez nem számít semmit. 

A regény egyetlen szereplője sem szimpatikus. Senki nem kapcsolódik az élet napos oldalához, sőt, talán nem is látják, hogy van olyan. Az élők, a halottak és a soha meg nem jelenő szereplő is sötét, keserű, mocskos, levegőtlen, rossz kisugárzású karakterek, melyek sorban mesélnek az életükről az olvasnak, ugrálva időben és térben. És itt kezdődik a gond. Az író, aki jellemábrázolásban kiváló, aki olyan érzékletesen villantja meg a lélek sötétebb oldalát, az emberek árnyas arcát, aki nem egy helyütt tűpontosan, intelligensen festi fel a szituációkat,  egyszerűen elengedte az olvasója kezét. Mintha túl sokat akarna egyszerre, és nem lennének hozzá meg az eszközei. Túl sok a szál, amit egyszerre vezetni akar és nem leli benne a rendszert, az Egyszeri Olvasó pedig elvész a karakterek forgatagában. Ami óhatatlanul unalomhoz vezet, mindig abba fullad, ha az író saját hatása alá kerül, de nem tud átlépni a saját árnyékán. 

Sokat akar, nem bír vele.  Lenne egyszerre kísértethistória, ami borzongat, tanulságmese az élet hiábavalóságáról és az emberi jellem romlandóságáról, a tönkremenő, tönkretett és talán még helyrehozható családi kötődésekről, tanulmány a megtört lélek súlyáról, paranormális családregény és megannyi más. Túl sok ötlet, több könyvre való, melyek hosszabbak és rendezettebbek. Ami egyébként igazán kár, mert az alapötlet egészen különleges, a szerző pedig még írni is tud. De talán a kiadója nem volt mindenre vevő, így megpróbálta egybegyúrni a teljes spektrumot. Nem szeretem a mondást, de ide tökéletesen passzol: a kevesebb néha több.

Első mondat:
"A tűz a pincében kezdődik": 


péntek, június 17, 2016

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló



Az, hogy Esterházy Péter naplót írjon, csak nagy fennforgások esetén szokott előfordulni., és sok jót nem sejtet a dolog. Annyira nem az ő világa a realitás szigorú talaja, hogy csak sorsdöntő események ragaszthatják le oda. Ilyen volt a Javított kiadás, amikor le és fel kellett számolnia a csodás apaképét, amit olyan példás alapossággal énekelt meg a Harmonia Caelestis lapjain, és ilyen ez a jelenlegi helyzet is. A derül égből rettenetes villámcsapás kora: EP hasnyálmirigyrákkal küzd.

Küzd? Ez a küzdelem sem egyrétegű ige, mint talán semmi az író életművében. Sokkal inkább jelenti a Hasnyálmirigynapló egy strict harc helyett a megengedőbb megvívást. A felütés már-már szerelmes. Abban a se veled, se nélküled értelemben, ahol a résztvevők pusztítják egymást, minden erejükkel, mert momentán szabadulni még nem képesek egymástól. Hovatovább Hasnyálka életképtelen is lenne egyedül, no, nem mintha rossz lenne, hogy egyedül szívódik fel egy gondolati buborékban, de sajnos, nem teszi. Az író pedig rögzít. Cetliket rendszerez, és próbálja megírni a megélteket. A napokat, sorra egymás után, amikor persze sikerül. Az értetlenségtől, a tagadástól a kedvetlenségen át a nehéz valóságig. A testi és szellemi elviseléséig, de nem csak a betegség és a kezelés nehézségeinek, és tudatának. Elviselni ilyenkor mást is kell. A környezetet, a családot, a külvilágot. A tapintatot, a kínos lábujjhegyen járásokat és -beszéléseket (képzavar), azt, hogy mintha önmagában és önmagáért már kevesen értelmeznék az írót, akadt egy kéretlen társa, ami túlnőni látszik őt magát. 

Ez a napló Mucus nélkül nem jött volna létre, és milyen jó, hogy létrejött. Ezt a naplót így senki más nem tudta volna megírni, a szöveg tele van kincsekkel. Másfelől nem bírok a dühvel, itt, legbelül: miért kellett ennek a naplónak megszületnie?! Előrevetít némi homályt, egy olyan árnyékot, amit nem akarnék látni. Az egyedült, meg azt, hogy nélküle, és akkor mi lesz. Egyedül maradnánk, és egyedül félnék. Egy olvasóm egyszer megvádolt az "Esterházy iránti differenciálatlan rajongással". Lett légyen ez vád is akár, vállalom. Ennek tudatában rajongok ezért a könyvért is, ha már itt van, ha meg kellett lennie, a súlyos realitásával, a valóságával, az elkalandozásaival, a bátor (és annyira jellemző) asszociációival együtt. Most, hogy befejeztem, már tudom, hogy még kétszer fogom elolvasni, egymás után, lassan. És még egyszer, csemegézve. Nem amiatt a némber miatt (H.), hanem EP miatt. Mint mindig. De ezt a könyvét soha nem fogom dedikáltatni vele: akkor valósággá válna a szöveg.

Első mondat:
"Rák, ez a jó kezdőszó, noha nem rögtön hangzott el, nem hamar, bár azt nem gondolnám, hogy kerülték az orvosok a szót."

szerda, június 08, 2016

Benyák Zoltán: A nagy illúzió


Van AZ, amitől mind félünk. AZ, Amit Nem Nevezünk Nevén, mert annyira rettegjük. A halál. Az elmúlás. A vég. A Keselyűember.

Az "A nagy illúzióval" debütált Benyák Zoltán az Athenaeumnál, egyben letette az asztalra az eddigi legkiforrottabb, legszerkesztettebb regényét. Akadnak még modoros villanások, de már nagyon kevés helyen éreztem azt, hogy valakinek meg akar felelni, és nem mer önmaga lenni egy-egy mondatban a szerző, ezeken a pontokon nem volt homogén. De ezek már csak pontok: nemcsak fekete fantáziát, erős képszerűséget és humort villant most, de határozott fejlődést is.

Természetesen most sem tudott kibújni  a bőréből, és ismét szembenézett legnagyobb mumusával: az idővel, annak múlásával és az elmúlással (Tessék, most én sem nevezem nevén AZT!). 

Állítólag minden szerző gyakorlatilag ugyanazt a könyvet írja meg, újra és újra, ettől válik konstanssá egy életmű. Ennek eklatáns példája az időtől való zsigeri rettegést újra meg újra témájául választó szerző munkássága, aki, hol többé-kevésbé álcázva, hol direkt módon, de valahogy mindig ide keveredik. Az élet rövidségéhez, a halálhoz (Ha!), az öregedéshez, a véghez. Mindettől az fél, akinek van veszítenivalója: aki okkal kapaszkodik az életbe, aki nem akar valakiket ideát hagyni. Csakúgy, mint a könyv hőse, Tom Pastor, aki negyven évesen (Csakúgy, mint az író: nem tudom nem észrevenni az egybeesést) arra ébredt, hogy meghalt.  "Élünk, meghalunk, és a halállal még nincs vége ..." -mondja Jim Morrison, és erről mesél a regény is: a halállal nem a vég jött el hősünk számára, hanem egy véget nem érőnek látszó ámokfutás kezdődött el, amiben egyszerre van jelen minden, ami valaha fontos volt, és minden, ami egyszer még fontos lehet. Szürreális, nagyon-nagyon fekete road-movie veszi ezzel kezdetét, révésszel (Kicsi, piros hangszórót küldök annak, aki megírja az alvilág révésze nevét a görög mitológiából. Gugli nem ér.), keveredő évszázadokkal és lazán egymásra fűzött helyekkel. 

Nagy erőssége a könyvnek a híres halottak megjelenítése. Okosan építi fel az apró jeleneteket, kis dialógokat, amiknek általában a végére ébred rá az Egyszeri Olvasó (aki sosem figyel eléggé, persze), hogy ki is az illető valójában. Filmsztárok, zenészek és egyéb csepűrágók, tudósok és történelmi alakok sorjáznak bőséggel, akad felfedezni való bőven.

Olvasás közben végig deja vu kísértett, és még most sem tudom az okát. Valamit felidézett ez a könyv, de olyan távoli és derengő a hasonlóság azzal a most még meg nem nevezhető másikkal, hogy nem tudom megfogni. Talán később beugrik ...

Szőrszálhasogatás gyanánt megjegyzem: szerintem öt százalékkal hosszabb lett a könyv, mint kellett volna. Pont ekkora arányban éreztem azt, hogy már jobban esne befejezni, de ez csak pártíz oldal, és mi az az egészhez képest? Semmiség. 

Köszönöm az élményt, Zoli! Nyomasztott, kb. annyira, amennyire szeretted volna, megmosolyogtatott ott, ahol akartad, és filmet is idézett szándékod szerint. Mit gondolsz, neked sikerül nyomot hagyni a világban? Téged majd nem felednek el? Választ várok a Könyvhéten! :)

Első mondat:
"Tom sötétben ébredt."

vasárnap, június 05, 2016

Renée Knight: Cáfolat



Amikor egy elsőkönyves szerző meglepi a kritikust, akkor egy különös, éteri pillanatra megáll az idő, talán még a szférák zenéje is beszűrődik a távolból. Különösen igaz ez a thriller műfajában, mert abban újat hozni nem nagyon lehet. Mindent leírtak már, ami hathat az emberi elmére, új, borzongató tabut felfedezni már nem fogunk. 

Renée Knight nem kevesebbet bizonyít be a könyvével, mint azt, hogy nem is kell. Egyszerűen csak végtelenül okosan, és új szemszögből kell megmutatni valami régi, atavisztikus félelmet: az anya rettegését a gyereke elvesztésétől, így vagy úgy, és keverni mindezt a nő szabadságával, a test és lélek integritásával. 

Catherine éppen túl van egy költözésen, amikor különös dolog történik vele. Feltűnik az új, immár a férjére és rá szabott házban egy könyv, amit még soha nem látott korábban. Amikor beleolvas, ráébred, hogy ez a könyv  tönkre fogja tenni az életét, ugyanis róla szól. Róla, a fiáról, és egy réges-régi nyárról, ami felmérhetetlen hatást gyakorolt az életére, a döntéseire, a kapcsolataira. A félelmetes mindebben az, hogy annak a bizonyos nyárnak a történetét rajta kívül egyetlen ember ismerte, de az illető sok éve halott. A könyv felborítja az életét, mert önálló életre kel. Eljut a férjéhez, a fiához, és olyasmiről lebbenti fel a a hétköznapok elhallgatásának fátylait, amiket jobb szeretünk elhallgatni a családi kapcsolatainkban. Egy biztos: nem számít arra az olvasó, amivel szembesülni fog.

Az utóbbi idők legfurfangosabb története a Cáfolat. A szerző nagyon okosan használja a számára jól ismert dokumentumfilmes eszközöket: nem néz az olvasó helyett, csak láttatja a történéseket. Pragmatikusan, szinte érzéketlenül írja le, hogyan bontakozik ki a történet, hogyan változtatja meg, örökre, a szereplők kapcsolatait és az egymáshoz való viszonyukat is. Minden előzetes jelzés nélkül, a műfajra oly jellemző, sokszor olcsó, figyelemfelkeltő eszközöket teljesen nélkülözve írja le a legmeghökkentőbb eseményeket is. Azonban nem kizárólag történetet mesél. Okosan, higgadtan mutatja be az emberi elme működését is: a szereplőkét, de rajtuk keresztül az olvasónak is tükröt tart. 

Egyfelől a kapcsolatok dinamikájáról ír, megmutatja, hogy milyen érzékeny egy párkapcsolat, egy szülő-gyermek viszony, és hogy milyen hatással vannak az elhallgatott dolgok az életünkre, sőt, a szeretteink életére is. Másrészt viszont -ez tűnik a hangsúlyosabbnak-, pimaszul játszik az olvasó agyával és figyelmével. Apró dolgoknak, szinte jelentéktelen részleteknek lesz hatalmas jelentősége a könyv  végén. Pedig az író nem faxniz': rendre kiteríti a kártyáit, mindent letesz az olvasója elé, az mégsem képes meglátni a részekben rejlő egészet, a történet valódi arcát. Azt láttat a szerző, amit úri kedve tart, mert tökéletesen ismeri az emberi figyelem működését, az agy kis botlásait.

Brilliáns kötet, ami csak azért nem lesz film, mert annak túl okos. Filmes eszközökkel a lényegi finomságokat láttatni szinte lehetetlen lenne. Olyan thriller, ami vér nélkül borzol idegeket, feszített tempó nélkül fogyasztja el az összes oxigént az olvasója elől. Egy könyv, aminek nincsenek hősei, csak és kizárólag hétköznapi, egyszerű, minden pátoszt nélkülöző szereplői vannak. Egy olyan történetben, aminek nincsenek nyertesei, sőt, egyetlen mosoly sem fakad a lapokon.

Első mondat:
"Catherine nekigyürkőzik, de már nincs minek feljönnie."


hétfő, május 30, 2016

Grecsó Krisztián: Jelmezbál



Hosszas töprengés után arra a következtetésre jutottam, most fogom elmesélni, miért nyomaszt engem Grecsó Krisztián prózája. Illetve, miért olvasok olyan irodalmat, amitől rosszul érzem magamat.

Van valami a könyveiben, egy közös szál, ami nyilván jó, hogy van, hiszen ettől konstans a munkásság, de nyilván rossz azért, mert ezzel nyomaszt engem. Azzal a gyomrot ökölnyire zsugorító érzéssel kell megküzdenem, ami rendre jelentkezik, amikor kinyitom egy-egy könyvét. Talán a vidék teszi, a reménytelen, különös, nagyon-nagyon távoli alföldi vidék (Viharsarok), és annak a különös hangulata és szabályai, ami nem tud nem kikívánkozni az íróból, hogy újra- és újraírja azt a történetet, ami egzotikus és távoli annak, aki soha nem élt az Alföldön. De ugyanez a hangulat hívja elő a nyomást a gyomra környékén annak, aki élt a nagy, unalmas, változatlan, nyomott laposság valamely pontján, majd eljött onnan, mert sokaknak onnan menekülniük kell. Nem egzisztenciális megfontolásból, nem külső kényszerek miatt, hanem a saját, belső késztetésük miatt: levegőt akarnak venni, lélegzethez jutni, felszabadulni, de azt, ott nem lehet. Az Ady által megírt magyar ugar, ami lehúz, bedarál, változást nem tűr, fojtogat és megtör, az az Alföld. Lehet, hogy másutt is van ilyen hely az országban, de hogy az nem adott ennyi kreatívot az országnak, az szinte biztos. Aki bírja a légkört, az tűri, aki nem, az menekül. 

Budapestre jön, mint az író, mint e sorok írója és a regény hősei is. Akik krimiben lépnek színre ezúttal. Egy furcsa krimiben, ami nem regény. Novellák egymásutánja, és minden egyes novella újabb színt ad ahhoz a képhez, amit egyben csak a teljes könyv elolvasása után látunk meg, nagy levegővétel, egy pohár bor és  három lépés hátrálás után: ekkor látunk rá az egészre. 

Például a nőkre a könyvben. Arra a rengeteg magányos, elhagyott, elszeparált nőre, akik így vagy úgy, de egyedül vannak. Egyedül a falujukban és egyedül a fővárosban is, egyedül egy házasságban, de leggyakrabban elszigetelt magányban, mindenütt. Ez az özvegyasszonyok országa, akik eltemették a férjüket és búcsút intettek a gyerekeinknek is. Az Alföldön és Budapesten is. A falusi, tanyasi, nagyon vidéki módra élő emberek nem tudnak másképpen élni egy világvárosban sem. Nem lesznek városi polgárok, számukra kis terek léteznek a nagy egészen belül, amik szinte tanyavilágként kapcsolódnak össze, nem néznek messzire, nem látnak nagyot, egészet, dinamikát, pezsgést. Olyan mélyen beleragadtak a múltjukba, hogy a fejükig érnek az eltéphetetlen gyökereik: nem a talpukon, hanem az agyukban erednek. Rugalmatlanságukban hagyják, és akarják, hogy visszahúzza őket a megszokott, az ismert. A nem jó, de biztonságos közeg.

Nagy hagyománya van ebben az országban a temetetlen múltnak. Közös titkokkal, elhallgatásokkal, tessék-lássék elföldelt mulasztásokkal van tele a kollektív emlékezet csakúgy, mint ez a könyv. A szőnyeg alá söprés országának lakói pedig újra és újra megbotlanak mindabban, amit nem akarnak észrevenni, de nem tudnak nem észrevenni. Kitakarítani viszont nem fogják, mert a túl nagy erőfeszítések felfordulással és változással járnak, aminek szintén nem vagyunk a hívei. 

Ideje lenne a történetről is írnom valamit, a hagyma egymásra hajló rétegeiről, meg a novelláról-novellára felkerülő új színárnyalatokról, az igazság ezer arcáról, a részekből építkező egészről. De maradok az érzéseknél. Azt mondják, az a jó könyv, ami így vagy út, de hatást gyakorol. A Jelmezbál azt teszi. De tessék mondani, kedves Krisztián: feltétlenül nyomasztani kell engem? 

Üdvözlettel,  Booklány

Első mondat:
"Lány dunai szél lebegtetni a Lehel piac utcafrontján, a Nemzeti Dohánybolt előtt a muskátlit."

péntek, május 27, 2016

Alma Katsu: A szakadék



A Halhatatlan-trilógia harmadik része most, a korábbi részek megjelenéséhez képest méltatlanul későn jelent meg magyarul. Nincs az az olvasó, aki szeretne több hónapot, esetleg egy évet is várni egy magával ragadó történet folytatására. Márpedig Alma Katsu története több is talán, mint magával ragadó.

Egészen kiváló alkotás, ami egyszerre borzongat, vonz és taszít, melenget szívet, majd elvesz és visszaad reményt, sorra tele olyan pillanatokkal, amikor elakad a lélegzet. Nehezen adnék neki műfaji besorolást, maradnék inkább a kedvencemnél: ez egy jó könyv. Okosan megírt, választékosan fogalmazott, csavaros történet, csattanóval és mögöttes tartalommal, meg a meglepetés erejével fűszerezve. 

A harmadik részben Lanore története folytatódik természetesen, aki kénytelen megkeresni a férfit, akitől több száz éve (joggal) retteg, hogy olyan szívességet kérjen tőle, amit másnak nem áll hatalmában teljesíteni. Amikor azonban megtalálja a rettegett férfit, az élet olyan fordulattal lepi meg, amire sem ő, sem pedig az olvasó nem számított. A trilógia harmadik része sokkal inkább emberivé lesz, mint bármely másik epizód. Míg az első részt leginkább felkavarónak lehet nevezni, a másodikat tapinthatóan reménytelennek, ezt a harmadikat meglepőnek és emberinek. Katsu tud és akar is jellemfejlődést ábrázolni, karaktereket árnyalni, nem egyszerűen csak elvarrná a szálakat. Lekerekíti a történetet, úgy, hogy az olvasó azzal a jó érzéssel zárja be a könyvet, hogy ismét nem vesztegetett el az életéből órákat, megérte minden perc, amit erre szánt.

A harmadik rész nagyságrendekkel jobban sikerült, mint a második, pedig félő volt, hogy a mélyrepülés kitartó lesz. Hiába, egy okos szerző képes visszarántani a gép orrát, ha veszélyesen alacsonnyá válik a repülési magasság (igen, ez életem legrosszabb képzavara).

Egyszerre vámpírregény, halhatatlanságról szőtt, fekete mágiával átitatott, szexi mese, gonosz és kegyetlen szépség, nem feledve az első kötet olvasása közben fel-felbukkanó méla undort és fel-feltörő hányingert. Igazi felnőtt Alkonyat-történet, ám szemben azzal, ez okos sztori. Okos nő írta, a végtelen egyszerűségnél többre vágyó felnőtteknek. 

Érdekes, hogy akár misztikus történelmi regényként is megállja a helyét a sztori. Spoiler? Ja, az nem lesz. Csak konklúzió: olvasd. Élvezd. Szeresd.

Költői kérdés a kiadó felé: mi értelme volt egy trilógia mindhárom részét eltérő kötési móddal és formátumban megjelentetni? Gyilkosan rossz döntés, ami persze, a csokoládén hő hatására képződő szürkés bevonathoz hasonlóan, a termék beltartalmi értékét nem befolyásolja, csak valahogy nem lesz olyan guszta tőle a dolog.

Első mondat:
"Szinte minden éjjel felkerestek az álmok."

csütörtök, május 19, 2016

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás



Egy estén infarktusban meghal egy középkorú férfi. Nem ritka eset, gyakran megesik a korabeliekkel. Ez a haláleset azonban a szó szoros értelmében közönség előtt történik: Arthur Leander ugyanis a színpadon hal meg, miközben a Lear király címszerepét adja. Halála egycsapásra jelentéktelennek tetszik a pár óra múlva kitörő események tükrében: eljön az apokalipszis. Abból a gyorsan lezajló, teljes káoszt okozó, maga után végtelen szenvedést és bűzlő, végeláthatatlan hullahegyeket maga után hagyó fajtából. Jelen esetben a neve: grúznátha.  Egy vírus, ami megfertőződéstől számított egy-két napon belül halált okoz, egy vírus, amire nincs ellenszer, egy vírus, ami kiírtja az emberiség több, mint 99%-át. 

Akik életben maradnak, azok megpróbálnak nem csak testben túlélni. "Mert életben maradni nem elég." Az elektromosság, internet, benzin vagy bárminemű olyan vívmány nélkül, amit civilizációsnak hívunk (és persze ebben nagyot tévedünk), Észak-Amerika apró települések laza láncolatává változik. Ezekben feltűnnek és eltűnnek próféták, bátrak és gyávák, nők és férfiak, sőt, egy Shakespeare-vándortársulat is. Az itt-ott felbukkanó szereplőket, bár ők nem is tudnak róla, Arthur Leander személye köti össze. Mindannyiuknak megváltoztatta az életét, pusztán azzal, hogy ismerték a valamikori filmsztárt, egy korból, amikor még voltak filmek és voltak sztárok. 

A könyv, aminek a mottója talán az lehetne, hogy mindig van remény, elnyerte a Toronto Book Awardot, és az Arthur C. Clarke-díjat is. A remény kulcsának pedig a művészetet tekinti a szerző. Azt, hogy amíg vannak, lesznek emberek, akik nem csak túlélnek, de élnek, alkotnak, gondolnak valami léleknek tetszőt, addig lehet emberiségről beszélni. Az ember lényege a szelleme, ami vágyik valami szépre, jóra, felemelőre vagy szomorúra, de mindenképpen valami haszontalan gyönyörűségre, amit csak a művészetek által kaphat meg. Ennek a halhatatlan ember szellemnek állít mementót a regény.

A végére kívánkozik azonban az, hogy mi történik, ha az olvasó a fülszöveg elolvasása nélkül kezd el disztópiát olvasni. Booklány legalább a könyv feléig arra várt, hogy a regény végülis párhuzamba fogja állítani az egyedi emberi sorsot az egyetemessel, és egy, kiválasztott ember életén keresztül fog emléket állítani a nagy egésznek. Ez persze nem jött el, így ezt a könyvet valószínűleg nekem kell megírnom. Amit a disztópiák kedvelői nem fognak elolvasni, szemben ezzel a regénnyel. Ami nem az év legnagyobb durranása, de talán megér egy misét a műfaj szerelmeseinek. Booklánynak ezúttal sem lett a kedvence, talán az elmaradt, de annyira belekívánkozó párhuzamok miatt: egyén-emberiség, élet-képregény. Így egy közepesen erős hiányérzettel tettem le ezt a könyvet. Posztapokaliptikus young adult, himnusz a művészetekhez. 

Első mondat:
"A király bizonytalanul állt  a kék fénytócsában."

kedd, május 10, 2016

Kolozsi László: A bejrúti járat



Amikor kijött Kolozsi László előző könyve, az 'A farkas gyomrában', már akkor tudtam, mondtam, írtam, hogy ez a pasi tud valamit. Végre valaki, aki mer aktuális témákat boncolgatni (akkor a gyalázatos cigány-gyilkosságokat), aki az olvasó arcába vágja  a mai magyar valóságot. Azt a valóságot, amit még mindig tabuként kezel az irodalom. Az elmúlt évszázad, Horthytól Rákosin át, minimum Kádárig, megtanította  a magyarokat arra, hogy a jelennel csak a ius murmurandi keretein belül foglalkozzanak, s ha lehet, akkor sem túl mélyen, de semmiképpen nem csoportosan. A megszálló hadseregek már régóta nincsenek az országban, mégis gyáva távolságtartással kezeljük a folyó ügyeket, így szólhatott nagyot Kolozsi témaválasztása. Az pedig különösen ritka dolog, ha egy szerző, mindemellett, még a történet szövéséhez is ért.

A (számomra) második könyve nemkülönben a jelenünkről szól. Az éjszaka felavatott emlékmű korában járunk, egy nagyon is magyar történetben. Magyar gondolati panelek, magyar családi viszonyok jelennek meg a lapokon, a Don-kanyart megjárt nagyapától kezdve a sikeres ügyvéd unokáig, a családban lappangó szégyenletes titkokig. Ez az, amitől a kis magyar valóság annyira tapinthatóvá válik a lapokon: szinte nincs olyan család még ma sem, ahol ne lenne egy csontváz a szekrényben. Mindannyian vagy áldozatai, vagy elkövetői vagyunk valaminek: ebben az országban generációk óta nem lehet "csak úgy" élni. Nekünk titok kell, nekünk elfojtás kell, imádjuk az efölötti összekacsintást, rajongunk a megőrzött titkokért, kicsiben és nagyban is. Sok családban akkor is ragaszkodnak a titkaikhoz, ha azokat nem is kellene őrizni, hiszen senkit nem érdekelnek. Nekünk Mohács kell, de ha nincs, akkor csinálunk magunkat egy kis, sárgább, savanyúbb privát Mohácsot. Néplélek, ajjaj ...

Ezen az alapon áll az 'A bejrúti járat' is. Az elhallgatás talaján fonódnak össze a szálak, kis magyar valóságtól nagy nemzetközi nyomozásig, elhallgatott, fontos titkoktól migrációig, és a felismerésig, hogy a titok még akkor is befolyásolja a következő generációk életét, ha az nem is tűnik lehetségesnek. Váncsa István mondta egy helyütt (más témában, éppen a titkolt ügynökakták kapcsán), hogy a leghasznosabb az lenne, ha feloldanák a titkosításokat, és az egész nagy, bűzös halmazt kiborítanák a haza lábai elé. A nép szépen körbeállná a hegynyi kupacot, sopánkodna és csodálkozna három napig, majd menne mindenki a maga dolgára. Többé nem lennénk zsarolók és zsarolhatók, nem lennének mérgező titkok, és ebből fakadó rossz döntések, el lehetne hordani a szemetet és tiszta alapokra lehetne építeni végre egy tisztességesen működő országot, szabad emberekkel, saját döntéseken, és tudáson alapuló sorsokkal. De addig ... addig nem tudhatjuk, hogy a nagyapáink titkolt cselekedetei mennyiben hatják át az életünket, hogyan determinálják a sorsunkat.

Kiváló alapvetés, remek témaválasztás, aktuális történet, mély rétegekkel, nem kevés izgalommal. Kolozsi László egy jó íráskészséggel megáldott ember, aki azonban itt-ott még mindig alapos (a jelenleginél jóval alaposabb) szerkesztői munkára szorul. Néhol elnagyolt, vagy nem elég átgondolt, amit ír, így jelenhet meg a két világháború közötti szövegben az "általános iskola" kifejezés, vagy az, hogy zoknit hordanak a napszámosnők, harisnya helyett, hat nap helyett hat hét, és hasonló pontatlanságok, esetleg nem a egységes stílusú, túlzottan archaizálónak induló szöveg a nagypapa vonalán, ezt a stílust később nem is sikerült tartani. Nem is nagy baj, a boldog békeidőkhöz inkább illett az az indítás hangvétele, mint 1943-hoz. Booklány összevonja a szemöldökét. 

Ami viszont jó, az az izgalom-faktor. Nemcsak tartja a krimihagyományokat, de már-már thrillerbe hajlóan meg is haladja azokat. Ha a fentebb vázolt pontatlanságokon átlépünk, egy igazán izgalmas könyvet kapunk, amit gyorsan el lehet (és kell is) olvasni, mert nem tudni, mire megy ki a játék. Nemcsak kikapcsol, szórakoztat és a fokozódó feszültséggel szakadatlan izgalomban tart, de némi gondolatot is ébreszt az olvasóban. Élek a gyanúperrel, hogy a szerző a tollában hordhatja  még egy film lehetőségét, ez a potenciál már ebben a történetben is benne van. Lehetséges, hogy a forgatókönyvírás az ő igazi útja. 

Lassan indul a szezon, írjátok fel a listára: napszemüveg, hideg fröccs és az 'A bejrúti járat'. Jó lesz, bár a fentiekre gondot fordítva lehetne jobb is. 

Első mondat:
"Apámról kevés emlékem van: ötéves voltam, amikor lelőtték miatta a bejrúti gépet, ötven utassal a fedélzetén."